A felülről vezérelt, állami iparpolitikák világszerte divatosak voltak a 1970-es években, gondoljunk csak az államilag irányított acéliparra, gyógyszeriparra és más meghatározó nemzeti vállalatokra. A gyakorlat azonban nem bizonyult sikeresnek, a fejlett országokban már a kilencvenes évekre konszenzus alakult ki arról, hogy a gazdaság különböző szektorait alulról felfelé kell felépíteni, és nem fordítva. A pénzügyi válság után ugyanakkor a konszenzus ismét megbomlott, és újra bizalmatlanság alakult ki decentralizált piaci működéssel szemben.

Pedig bizonyos értelemben a subprime pénzügyi válságot is felülről jövő politikai megfontolások indították el. A Clinton és Bush adminisztrációk kormányzati politikái közé tartozott amerikaiak hitel útján való otthonhoz juttatása. Egy idő után azonban a hiteleket olyanok is megkapták, akik nem engedhették volna meg maguknak az otthonvásárlást. Ezeket a kockázatokat pedig becsomagolták és továbbadták a pénzpiacoknak, portfólióbefektetőknek és így tovább.

A COVID-járvány kirobbanását követően felülről vezényelt iparpolitikai válaszként lehetett feltüntetni a 18 hónap alatt kifejlesztett vakcinát, amivel aztán az egész nyugati világot be kellett oltani. Hasonló gyanú merülhet föl az éghajlatváltozással kapcsolatban is. Az említett esetek nyomán sokan vonták le a következtetést: az igazán nagy kihívásokat csak a kormányok képesek megoldani. A probléma megoldása érdekében pedig egyesek már a globális kormányzat felállítását sürgetik. Pedig ebben a két esetben is tetten érhetőek a válság kibontakozását erősítő központi állami döntések.

A központosított fejlesztéseknek a tudományos világban is megvannak a képviselői és haszonélvezői. Ilyen például Marianna Mazzucato olasz-brit közgazdász, az „The Entrepreneurial State” című könyv szerzője. Álláspontja szerint nem több vagy kevesebb államra van szükség, hanem olyan államra, amely első számú befektetőként fellépve, bevonzza a magánszektor beruházásait és innovációit a jövő növekedési területeire. Ennek pedig elsősorban nem a nemzetgazdaságok szintjén, hanem nemzetek feletti beavatkozások formájában kell megtörténnie. Ez a megközelítés a decentralizált döntéshozatalt hatékonytalannak tartja, mint ami nem képes például Kínához hasonló mértékben beavatkozni a gazdasági folyamatokba. A szupranacionális beavatkozásokkal ugyanakkor inkább olyan jelentőségű küldetéseket kellene megvalósítani, mint a világjárványok megszüntetése vagy a holdraszállás.

Az Európai Unió Zöld Megállapodása keretében 10 év alatt 1000 milliárd eurót kell elköltenünk zöld projektekre, ami részben közösségi, részben tagállami forrásokból állna össze. Ebből 430 milliárd eurót (közel a teljes svéd GDP-nek megfelelő összeget) hidrogénalapú technológiákra kell költeni. Ez úgy hangzik, mintha az Európai Bizottság bölcsei tudnák, hogy a hidrogénalapú technológiáé a jövő, ami meg fogja változtatni a világot. Henrekson professzor azonban az előirányzatból csak azt a következtetést tudja levonni, hogy a hidrogén iparág rendkívül sikeresnek bizonyult az uniós forrásokért történő lobbizásban.

Az időjárásfüggő villamosenergia-termelő technológiák, mint a nap- és a szélerőművek, az év során átlagosan csak egynegyed-egyötöd időtartamban tudnak áramot előállítani, vagyis a befektetett kapacitás 20-25%-át produkálják. Egy atomerőmű vagy egy hidrogénerőmű esetében ugyanakkor a kapacitások 90-95%-a hasznosul. Tehát 10 TWH áram előállításához 40-45 TWH időjárásfüggő kapacitás megépítésére van szükség. Amikor pedig nem fúj a szél és nem süt a nap, akkor szénre, olajra vagy gázra alapuló energiatermelésre van szükség, azaz egyszerre két rendszert kell kiépíteni. Vannak olyan elképzelések is, hogy kedvezőtlen időjárási helyzetben le kellene állítani a feldolgozóipart. Ha azonban a feldolgozóipari kapacitásokat a tervezett 24 óra helyett csak napi 12 órában tudják üzemeltetni, a feldolgozóipar tőkeköltsége is 100%-kal lesz magasabb.  

Ilyen mennyiségű időjárásfüggő kapacitás létrehozásához „politikai vállalkozásokra” van szükség. A problémát csak súlyosbítja, ha magántőkealap-kezelők vállalkoznak ezekre a megaprojektekre, mert ők részben a nyugdíjalapok pénzét is becsatornázzák ezekbe az ügyletekbe. A nyugdíjpénztárak portfóliókezelői pedig megnyugtatják a lelkiismeretüket, hogy fenntartható energetikai projektekbe fektették a nyugdíjasok pénzét.

A felülről meghozott iparstratégiai döntés problémáit jól példázzák a svéd acélipar megújítása körüli események. A közelmúltban olyan döntés született, hogy a jövőben Svédországban hidrogénnel kell acélt készíteni, amihez 90 TWH villamosenergiára lenne szükség. Ez háromszorosa Dánia évi teljes villamosenergia felhasználásának. Ráadásul a teljes iparágat Svédország északi részén tervezik kiépíteni. Ilyen energiamennyiség zöld előállításához 8-10 ezer szélerőművet kellene építeni a hegyekben, szeles időben hidrogént termelni, azt megfelelően tárolni, majd felhasználni az acélgyártáshoz. A közvetlen költségek 15-30 milliárd eurós nagyságrendűek, ezenfelül a helyi önkormányzatoknak is óriási beruházásokat kellene végrehajtaniuk a szükséges infrastruktúra kiépítéséhez. A hatalmas projekthez ráadásul úgy kellene hozzáfogni, hogy jelenleg még nem sikerült a hidrogénacélgyártás nagy méretekben működő technológiáját kialakítani. A nagy európai acélvállalatoknál szintén zajlanak kísérletek a hidrogénalapú acélgyártásra vonatkozóan, eddig még sikertelenül. A projekt finanszírozását ráadásul úgy alakították ki, hogy kudarc esetén a veszteséget az adófizetőkre terhelik, siker esetén viszont a nyereség az alapítókat és a befektetőket gyarapítja.

Az előadó három és fél éve nyilvánosan kritizálja ezeket a Svédország méretéhez képest túlzott és kockázatos projekteket, amivel a legnagyobb projekt leállítását sikerült is elérnie.

Miért működnek így a küldetésalapú politikák? Ennek okait tárta fel Henrekson professzor szerzőtársaival a „Moonshots and the New Industrial Policy Questioning the Mission Economy” című könyvében. Ezek közül a politikai és a gazdasági érdekek összefonódását emelte ki előadásában.

A hatékony működés egyik alapfeltétele az lenne, hogy a politikusok és a kormányzati szervek ne a saját érdekükért, hanem a közjóért dolgozzanak. Azonban a való életben ez nem így szokott történni. Az említett svédországi projektekben is több magasrangú politikus érdekelt. Ha a projekt sikerül, mindannyian meggazdagodnak. Ezért segítenek a szükséges engedélyek megszerzésében, a nemzeti ügynökségek társberuházásaival kapcsolatos döntésben, stb. Az a kormányzati döntéshozó, aki plusz pénzt biztosít egy ilyen projektnek, tisztában lehet azzal, hogy két év múlva ő is jövedelmező állást kaphat majd a beruházó cégnél. Ez mindig is így működött az Egyesült Államokban, de most már ezekkel a küldetéses projektekkel Európában is bevezetjük a politikai és a gazdasági szféra keveredését, ami nagyon veszélyes!

Az előadó példaként az észak-svédországi, northvolti svéd akkumulátorgyár esetét hozta fel, amivel a cél Európa vezető akkumulátorgyártó vállalatának felépítése volt. Körülbelül 10 milliárd eurót fektettek a projektbe, mellette a régió is hatalmas összegeket invesztált a megfelelő környezet megteremtésébe. Északon a legnagyobb probléma természetesen a munkaerőhiány. Körülbelül 3000 embert hoztak Northvoltba 100 különböző országból. Az egyetlen közös bennük a rossz angol nyelvtudás volt. Az eredmény: teljes katasztrófa, a cég bármelyik nap csődöt jelenthet. Tanulságos megnézni, a projekt döntéshozói hogyan torzították el a térség ökoszisztémáját. A támogatott pénzzel elszívták a jól működő helyi cégek alkalmazottjait. Még a tanárokat, óvónőket is átképezték. Most, hogy a nagy projekt csődbe megy, a térségben tönkretett többi vállalatot sem lehet már újraindítani. Így tette tönkre a nagy projekt az egész térséget, ahol az alternatív költségeket nem gondolták át.

Nyilvánvaló, hogy előbb-utóbb elfogynak a fosszilis tüzelőanyagok, és meg kell találnunk a módját a technológiaváltásnak. De továbblépés útját nem parancsra fogjuk megtalálni. Gondoljunk csak a dohányipari cégekre. Az emberek rájöttek, hogy a dohányzás tényleg káros az egészségre, és már nem akarnak cigarettázni. A dohánygyárak ezért új, kevésbé káros formákban igyekeznek fenntartani az emberek nikotinfüggését. Valahogy így kell majd kitalálniuk a jövőt az olaj- és energiaágazat vállalatainak is.

Ennek módja szerintem az, hogy az olajtársaságoknak és az energiaágazat más vállalatainak lépésről lépésre kell átállniuk a fosszilis tüzelőanyagok használatáról más energiahordozókra. Ezt normál esetben úgy teszik, hogy a visszatartott nyereségükre és fedezetül szolgáló eszközeikre hiteleket vesznek föl, ebből beruháznak. A profilváltáshoz szükséges innovációk nagy részét kisvállalkozók hozzák létre, az energiacégek pedig megvásárolják ezeket az innovációkat vagy magukat a kis cégeket, és beépítik a tudást a saját vállalkozásukba. Az ilyen vállalatok óvatosak a kockázatvállalásban. Piaci megfontolások alapján nem fognak olyan kockázatos projekteket bevállalni, mint az említett akkumulátor- vagy a hidrogénacél-projekt. Az ilyen furcsa projektek a befektetők és alapítók számára a kockázatmentes hatalmas nyereségről szólnak. Ugyanakkor egy ExxonMobil vagy a Shell számára az ilyen stratégiai döntéseknél a vállalat jövője a tét, ezért megfontoltan fognak cselekedni. Az előadó szerint csak ez lehet a helyes út.

Hasonlót figyelhetünk meg az autóiparban az elektromos áramra való átállásnál. Itt a politika már eddig is nagy problémákat okozott az átállás túl gyors kikényszerítésével. És mindezt még azelőtt tették, hogy a kiforrott technológia és az infrastruktúra rendelkezésre állt volna, és fosszilis energiaforrásoktól mentes áramot tudnánk megfelelő mennyiségben autónk működtetéséhez használni. Az olajból, gázból előállított villamosenergia autómeghajtásra való felhasználása ugyanis még túlságosan drága. Az elektromos meghajtásra való átállást megfelelő ütemben kellett volna levezényelni, és ez lenne a helyes út a klímasemlegesség miatt szükséges többi átállási területen is.

A technológiaváltásban a kis- és nagyvállalatoknak tehát együtt kell működniük. Schumpeter szerint a kisvállalkozásoknak az innovációhoz szüksége van együttműködésekre. Az előadó írásaiban kollégáival ezt együttműködő innovációs blokknak szokta nevezni. Ha egy találmányból vagy innovációból el akarunk jutni a nagyipari termelésig, szükség van finanszírozókra, szakemberekre, adminisztrátorokra, stb., akik különböző kompetenciákat hordoznak.

A svéd hős, Ingvar Kamprot, az IKEA alapítója, 10 éves korában alapította a cégét, és a vállalat 100%-a még akkor is az övé volt, amikor meghalt. Azonban a világ ma már nem így működik. Az innovációknak az életgörbe korai szakaszában szükségük van külső finanszírozásra. Olyan finanszírozókra, akik a pénzükön kívül mást is hozzá tudnak tenni a projekthez. Ingvar Kamprot abban is egyedülálló volt, hogy egész életében a vállalat vezérigazgatója maradt. A való életben azonban az innovatív cégeknek nagyon gyakran egy profi CEO megszerzésére is szüksége van. A professzionális finanszírozás későbbi életszakaszokban már lehet akár magántőke általi befektetés vagy felvásárlás, esetleg nagyvállalat általi felvásárlás. Az Egyesült Államokban a leggyakrabban az utóbbi érvényesül.  

A mások által kifejlesztett innováció megszerzésének sok módja van, a megfelelő mód kiválasztása pedig nagyban függ a játékszabályoktól. A továbbiakban a játékszabályok közül az adózásról, a megtakarításokról, a pénzügyek és a tőke hatásáról lesz szó.

Adózás. Könnyű lenne azt gondolni, hogy ha alacsony a társasági adó, akkor minden rendben van. Pedig sok múlik a részleteken – különösen azon, hogyan adóztatják meg a profitból származó személyes jövedelmet. Nem csak arról van szó, hogyan adózik a cég, hanem arról is, hogy a cég végső tulajdonosa hogyan adózik. Például az Egyesült Királyságban az a rezsim, hogy a nyugdíjalapok mint tulajdonosok nem fizetnek adót a kivett osztalék után, miközben a magánszemélyek rendkívül magas adót fizetnek. Az eredmény: alapvetően tulajdonos nélküli cégek jönnek létre. A vezérigazgató, az elnök és a vezetői csapat irányítja a cégeket, a tulajdonosoknak pedig nagyon kevés beleszólásuk van a döntésekbe.

Át kell gondolni, hogyan adóznak az innovatív cégek tulajdonosai a különböző életszakaszokban, mert az nagyban befolyásolja a cégalapításokat és a cégek növekedését. Svédországban például az adórendszer rendkívül előnyös a cégalapítók számára, de nem annyira előnyös a később belépő tulajdonosok, magánszemélyek felé. Fennáll tehát annak kockázata, hogy az alapítók nagyon korai szakaszban eladják a cégüket, ahelyett, hogy a következő szintre építenék azt.

Németországban 20 évvel ezelőttig rendkívül magas, 55% körüli, volt a társasági adókulcs, de a társasági adóbevételek GDP-hez viszonyított aránya az OECD-n belül mégis a legalacsonyabbak közé tartoztak. Hogy alakulhatott ez ki? Úgy, hogy a gazdasági szereplők az adórendszerhez igazítják a viselkedésüket, ezzel minimalizálják az adóbefizetéseiket. De társadalmi szempontból mégsem az ilyen üzletpolitikai viselkedés teremti meg a legmagasabb értéket. Alacsony társasági adókulcs mellett egy cég nagyobb valószínűséggel hoz olyan döntéseket, ami nemcsak a saját, hanem a társadalom számára is nyereséggel jár.

Egy cégtulajdonos magánszemély másképpen adózik, ha osztalék, vagy ha kamat formájában veszi ki a cégből a pénzét. A fizetett kamat a legtöbb adórendszerben költségként levonható a vállalat számára, míg az osztalék után először társasági adót kell fizetni, majd magát az osztalékot kifizetni, végül pedig lehet, hogy az osztalék maga is adózik. A tőkenyereség adóztatása eszközönként is eltérő lehet. Például az Egyesült Államokban az önkormányzati kötvények által fizetett kamat adómentes, de a tőzsdei részvények után járó osztalék után jövedelemadót kell fizetni. Ez persze nagyon olcsóvá teszi az önkormányzatok számára az adósságfinanszírozást. Svédországban jelenleg előnyös részvényeket birtokolni, ezért a svéd tőzsdén jegyzett részvények jelentős része magánszemélyek tulajdonában van. Dániában viszont a magánszemélyek részvénytulajdonát nagyon magas kulccsal adóztatják, ezért ott alapítványok tulajdonolják a cégeket. A híres Novo Nordisk gyógyszeripari vállalat (az Ozempic nevű fogyasztó gyógyszer gyártója) szintén egy alapítvány tulajdonában van, amely komoly társadalomformáló ambíciókkal rendelkezik.

Az Egyesült Államokban egy 1908-ban elfogadott adótörvénnyel vált lehetővé a részvényopciók bevezetése. Ez teremtette meg a lehetőséget az általunk ismert Szilícium-völgy kiépüléséhez. A részvényopciók megváltoztatták a korábbi ösztönzőket, a munkavállalók tulajdonosokká válhattak a cégükben akkor, ha bejönnek az üzleti elképzelések. Ezzel erős ösztönzést kapnak arra, hogy a vállalatnál maradjanak, keményen dolgozzanak, értéket teremtsenek. Az, hogy ezt az ösztönzést be lehet-e vezetni, az adórendszertől is függ. A legtöbb európai országban nincs olyan adórezsim, amely lehetővé tenné a részvényopciók alkalmazását. Ezekben az országokban a részvény munkajövedelemként adózik, ami nem előnyös.

A hetvenes-nyolcvanas évek magas kulcsokat alkalmazó svéd adórendszer mellett nem jöttek létre új cégek, helyettük adómentes alapítványok tulajdonában működő régi cégek uralták a gazdaságot. Aztán megváltoztattuk az adórendszert, az adókulcsok alacsonyakká váltak, Stockholmot pedig most Európa startup fővárosának hívják. Ehhez nyilvánvalóan szükség volt arra, hogy a magánszemélyek közvetlen részvénytulajdonnal rendelkezzenek. Most már nálunk van a legnövekedésbarátabb adórendszer egész Európában. De olyan rendszerből jövünk, amelyik az egyik legrosszabb volt. Olyan emberek, mint Ingvar Kamprad, vagy a Tetrapak-alapító Rausing család és mások a hetvenes években elköltöztek Svédországból Angliába, Belgiumba, Hollandiába vagy Svájcba, hogy cégüket tovább tudják építeni. Később aztán mindannyian visszatértek Svédországba.

Mindezeket csak azért szerettem volna elmondani, hogy lássák, az adórendszerben nagyon sok olyan részlet van, ami segít a vállalkozóknak a kínálkozó lehetőségek kihasználásában. Azok az emberek, akik pénzt keresnek sikeres cégekből való kiszállásokban, üzleti angyalokká válnak, pénzt fektetnek új cégekbe. De ez azon is múlik, hogy mi jön ki az adórendszer részleteiből, sok tényező eredőjeként. Arra biztatnám Önöket, hogy nézzenek utána, hogy mik a magyar adórendszer gyenge pontjai, vannak-e az adórendszerben a növekvő cégek előtt adminisztratív akadályok.

Nyugaton az emberek által megkeresett bér egy részét nyugdíjcélra félreteszik, és az különböző nyugdíjalapokban halmozódik fel. 40 éve a svéd nyugdíjalapok szinte minden pénze a részvénypiacon van. A svéd nyugdíjasok emiatt magas nyugdíjakat élveznek. Olaszországban azonban a kormány úgy döntött, ne vállaljanak a nyugdíjalapok kockázatot, ezért a pénzt olasz államkötvényekbe fektették. Reálértéken viszont valószínűleg a legkockázatosabb a pénzt olyan országok államkötvényeibe fektetni, ahol a nagyon magas hiányt és magas adósságot kell finanszírozni. Tehát a nyugdíjalapokra vonatkozó előírások is nagyon fontosak. Olyan szabályokra van szükség, amelyek lehetővé teszik a pénzünk új, ígéretes cégekbe való befektetését.

A legfontosabb tanulság tehát az, hogy erős gazdaságot alulról felfelé lehet kiépíteni. A nagyvállalatoknak szükségük van az innovatív kisvállalatokra, akik közül néhány akár nagyméretű, magas termelékenységű vállalattá is válhat. De természetesen sem mi, sem a politikusok, sem a bürokraták nem tudhatják, mely vállalatok válnak majd sikeressé. Ha tudnák, már régen ilyen területen dolgoznának. A produktív vállalkozói szellem kibontakozása tehát a megfelelő intézményeken múlik.

Egy vitában egyszer megkérdezték tőlem, ha ki kellene választanom a növekedés szempontjából legfontosabb intézkedést, mi lenne az? A válaszom az, hogy ez rossz megközelítés. Ha egy kedvező intézkedéssel kinyitnánk egy vészkijáratot, mindenki arra felé rohanna. Ha egy bizonyos típusú működtetést nagyon kedvezővé teszünk, akkor az összes pénzt odavonzza, és nem lesz verseny a különböző típusú finanszírozások között. Tehát lehetővé kell tenni és segíteni kell az alulról felfelé történő értékteremtés többféle módjait. A reformoknak pedig fokozatosnak kell lenniük. Így lehet közben mérni a működésüket, és módosítani, ha szükséges.

Frusztráló látni, hogy Kína 2023 minden hónapjában egy svédországnyi mértékben növelte a CO2 kibocsátását az előző évihez képest. India szintén. Egyszerre igaz, hogy nem Svédországon múlik az éghajlatváltozás mértéke, azonban a világ elmozdult a CO2 kibocsátás csökkentésének irányába. Ehhez igazodva kell megtalálni a növekedés útját. De nincs értelme előállni radikális átállási ütemtervvel, mert annak az lesz a vége, hogy hatalmas mennyiségű rossz befektetést hajtunk végre. Aminek azután Kína örülne a legjobban, mert lehetőségük lenne elkerülni a téves célokat és irányokat, amikbe mi belebuktunk. Tulajdonképpen a technológiaváltás első lépcsőfokát próbáljuk kipótolni azzal, hogy a piac helyett akarjuk kitalálni, milyen technológiák lesznek a nyerők. Kína és az Egyesült Államok megengedheti magának, hogy hatalmas hibákat kövessen el az iránykijelölés terén, Magyarország, Svédország, Belgium azonban nem. Azzal viszont sok üzleti lehetőséget teremthetünk, ha bízunk az innovatív vállalkozókban!

Hallgatói kérdés:

Úgy tűnik, digitális korunkban Európa fő problémája a nagyra nőtt technológiai startupok hiánya. Az indulási fázisban újabban javult a helyzet, de a méretnövelés fázisában nincs előrelépés. Kína és az Egyesült Államok felfalja az ígéretes kezdeményezéseket. Az Ön által javasolt politika segíthetne több, nagy hatású startup létrejöttében?

Válasz:

Minden létező nagyvállalat kezelhető léptékkel indult. De Európában még mindig igaz, hogy Németországot és Franciaországot leszámítva, a gazdaságok túl kicsik ahhoz, hogy tízmilliárdos startupokat hozzanak létre. Az általam említett akkumulátorgyárat Svédország északi részén, egy 35.000 lakosú városban indították el. De talán még a 600.000 fős Göteborg sem tudna jól integrálni egy 4000 főt foglalkoztató startupot. Egy 35.000 lakosú városban viszont biztosan tönkreteszi a cégek ökológiáját. Ha bejön egy ilyen elefánt, különösen, ha sok támogatással rendelkezik, akkor kialakul a helyi holland betegség problémája.

Valószínűleg reális feltételezni, hogy 50 év múlva fosszilis energiaforrásoktól mentes világban élünk majd, amivel óriási üzleti lehetőségek nyílnak meg a startupok számára. Például ezeknek az acélműveknek gépekre és részegységekre lesz szüksége. De attól tartok, hogy kis svéd cégek a széleskörben használt technológiák terén nem tudnak majd nagyra nőni, mert a kínaiak és az amerikaiak azt nem fogják megengedni. Nem képzelhető el pl., hogy egy kis európai ország birtokába kerüljön a fosszilis anyagoktól mentes acélgyártás, vagy a hatékony akkumulátorgyártás technológiája, mert a nagyok azonnal ellopják, vagy kiveszik a kezükből. De a kisebb piaci résekben lehetnek világelső cégeink. Meg kell találni ezeket a réseket, de természetesen nem tudom, hogy mik lesznek ezek.

Magnus Henrekson a témában megjelent fontosabb publikációi:

HENREKSON, Magnus; SANDSTRÖM, Christian; STENKULA, Mikael. Moonshots and the new industrial policy: Questioning the mission economy. Springer Nature, 2024.

https://library.oapen.org/bitstream/handle/20.500.12657/87626/1/978-3-031-49196-2.pdf

HENREKSON, Magnus; JOHANSSON, Dan; KARLSSON, Johan. To be or not to be: The entrepreneur in neo-Schumpeterian growth theory. Entrepreneurship Theory and Practice, 2024, 48.1: 104-140.

https://journals.sagepub.com/doi/pdf/10.1177/10422587221141679

HENREKSON, Magnus; JOHANSSON, Dan. Neo-Schumpeterian growth theory: missing entrepreneurs results in incomplete policy advice. Small Business Economics, 2025, 1-19.

https://link.springer.com/content/pdf/10.1007/s11187-024-00994-0.pdf

HENREKSON, Magnus. Entrepreneurship: a weak link in the welfare state?. Industrial and Corporate change, 2005, 14.3: 437-467.

https://academic.oup.com/icc/article-pdf/14/3/437/1981337/dth060.pdf

HENREKSON, Magnus; ROSENBERG, Nathan. Designing efficient institutions for science-based entrepreneurship: Lesson from the US and Sweden. The journal of technology transfer, 2001, 26.3: 207-231.

https://link.springer.com/content/pdf/10.1023/A:1011153922906.pdf

HENREKSON, Magnus; SANANDAJI, Tino. Small business activity does not measure entrepreneurship. Proceedings of the National Academy of Sciences, 2014, 111.5: 1760-1765.

https://www.pnas.org/doi/pdf/10.1073/pnas.1307204111

DAVIS, Steven J.; HENREKSON, Magnus. Tax effects on work activity, industry mix and shadow economy size: Evidence from rich-country comparisons. 2004.

https://www.nber.org/system/files/working_papers/w10509/w10509.pdf

HENREKSON, Magnus; SANANDAJI, Tino. The interaction of entrepreneurship and institutions. Journal of institutional Economics, 2011, 7.1: 47-75.

https://www.cambridge.org/core/services/aop-cambridge-core/content/view/DD9AF1A1BFA6DC0714066B09E9D52E0C/S1744137410000342a.pdf/div-class-title-the-interaction-of-entrepreneurship-and-institutions-div.pdf

HENREKSON, Magnus; STENKULA, Mikael. Entrepreneurship and public policy. In: Handbook of entrepreneurship research: An interdisciplinary survey and introduction. New York, NY: Springer New York, 2010. p. 595-637.

https://papers.ssrn.com/sol3/Delivery.cfm?abstractid=1458980